Bírják-e a macskák egymást?
Minden attól függ.
A háziasodás során azonban a vadmacskák megtanulták élvezni az emberi települések nyújtotta előnyöket. Ezen igyekezetükben nem voltak egyedül, mert fajtársaik hasonlóképpen igyekeztek előnyös helyzetbe kerülni. Ez dilemma elé állította őket, mert választhattak: állandó verekedéssel töltik az idejüket, vagy elfogadják fajtatársaik jelenlétét. Lévén eszes lények, inkább az utóbbi mellett döntöttek. Megfigyelhető ez a fajta viselkedés falusias környezetben, ahol a macskákat az emberek nem részesítik különös figyelemben, de szívesen eltűrik a jelenlétüket amiatt a nyilvánvaló haszon miatt, amit az egerek és más rágcsálók elleni védekezésben nyújtanak.

A falusi macskák viselkedését eddig az a vizsgálat tárta fel a legbehatóbban, amelyet a BBC az Oxfordi Egyetemmel közösen végzett egy éven át, 1978-tól 1979-ig. Peter Apps, szakmáját tekintve zoológus, egy kerek éven át úgy élt, mint egy macska, követte a rádióadóval felszerelt falusi macskákat, amerre csak jártak. Tom, Smudge, Pickle és Dominó, majd később az ifjonc Lucky, és más macskák voltak, a később nagy sikert aratott film, „A kíváncsi macska" hősei. A történet könyvalakban is megjelent Michael Allaby és Peter Crawford munkájaként. A megfigyelés során különös érdeklődéssel keresték a „csoport-szolidaritás" és az önfeláldozás jeleit. Meglepő eredményekre jutottak. Megfigyelték például, hogy amikor a mezőn a levágott füvet bálába szedték, a három nőstény háromszög alakzatban ült a mező szélén, egymástól kis távolságba. Nyilvánvalóan azt lesték, hogy a megzavart mezei pockok mikor kerülnek látótávolságra. Ez ugyan még nem volt szándékos együttműködés a három macska között, és nem volt közös vadászatnak sem nevezhető, de azért mégis, ha a pocok egy macskától el is tud iramodni, könnyen beleszaladhat a másik kettő közül valamelyikbe.

Ezek a falusi macskák észlelhetően valamiféle laza csoportot alkottak. A csoporton kívüli, betolakodó macskákkal igen agresszíven bántak, még akkor is, ha a betolakodó egyáltalán nem mutatott rossz szándékot velük szemben. Márciusban egy idegen macska érkezett a farmra, ot Shadow névre keresztelték a megfigyelők. Fiatal hím volt, ezért Tom állandóan üldözte, de soha nem igazán komolyan. Április végére Shadow többször bent tartózkodott a csűrben, a macskacsapat lakóhelyén, ahol túrt magának egy lyukat a szénában és ott aludt. Tom idonként kellően felháborodott ezen. Ilyenkor Tom feléje indult, Shadow hátrált, lekushadt, köpött és fújt, arcán a félelem vicsorgásával. Tom megfordult, lefröcskölte Shadow „lakosztályának" bejáratát, majd méltóságteljesen tovasétált. Mire beköszöntött az ősz, a csapat elviselte Shadow jelenlétét, de még mindig nem tekintették a csoport rendes tagjának. Novemberben Shadow már kereste az ivarzó nőstények társaságát, de még mindig ideges volt, ha Tom a közelébe került. Ettől eltekintve a többiek már barátként bántak vele.

Ennek a megfigyelésnek közvetlen tanulsága is van mindazok számára, akik türelmetlenek, ha a „régi" macska, vagy macskák nem fogadják be a házhoz hozott újabb macskát egyik napról a másikra. Shadow-nak fél évébe került, amíg el tudta magát fogadtatni a farmon élő macskákkal. A film egyik legérdekesebb része az volt, amely megmutatta, hogy a csoporthoz tartozó nőstények, amelyek egyébként rokoni kapcsolatban álltak egymással, segédkeztek az ellésnél egymásnak, és közösen nevelték fel a kicsinyeiket. A macskák tehát valamilyen módon tudatában vannak a rokoni kapcsolatoknak, feltehetően ha, másért nem, akkor azért, mert születésüktol kezdve együtt vannak.

Azért érdemes tehát azoknak, akik két, vagy több macskát akarnak tartani, egyazon alomból befogadni kölyköket, mert így nem kell aggódni amiatt, hogy elfogadják-e egymást. Domino, Smudge és Tickle nőstények voltak. Domino és Tickle menetrendszerűen megellette a tavaszi kölyköket, de valamennyien elpusztultak egy macskanátha-járványban. Smudge azonban elköltözött a többiektől egy elhagyott tehénistállóba, és júniusban egyszem kölyöknek, egy fehér-krém színű foltos kandúrkának adott életet. Anyja okossága következtében ő megúszta a járványt, ezért kapta a Lucky nevet. Őt azután mindhárom nostény dédelgette, tanította. Élete korai szakaszában gondoskodtak róla, oktatták a társas életre. Majd maga is élvezettel nevelte a később született testvéreit és féltestvéreit. Ez az időszak is véget ért, ahogy kamaszodni kezdett és egyre több összeütközésbe keveredett társaival, majd emiatt nekiállt megkeresni a maga útját egyedül. Ebben a szakaszban kandúrként helyt kellett állnia, és meg kellett erősítenie a társadalmi helyzetét a többi magányos hím között. A magány korszaka is véget ért, amikor Lucky megtalálta a saját nőstényeit, akikkel mind társadalmi, mind szexuális kapcsolatot létesített. Ekkor ismét társas lénnyé változott. Valójában tehát a válasz arra kérdésre, hogy bírják-e a macskák egymást az az: attól függ, életük melyik szakaszáról van szó.